VelenceInfo

Az előzőhöz hasonlóan mostani írásunk folytatás: a SZALAKÓTA program őrségi témájú cikkfüzérének harmadik része.

Ha templomot kívántak emelni vagy átépítve megújítani, a középkori Őrség települései általában stájer építőmestereket, boltozókat és kőfaragókat hívtak. A 13. századból fennmaradt errefelé későromán kapu- és beltér-képzésű, meg koragótikus templom is; a veleméri csúcsíves ablaksorú, egyhajós templomnak a freskóit is akkori stájer vendégfestő alkotta. Amúgy a lakóházak és gazdasági építmények formakultúrája teljességgel helyi (közös szellemű) elgondolások és munkavégző kezek által virágzott. Eredményét egyszerre nevezhetjük parasztnemesi (gazdálkodó-határőri) és népi faépítészetnek; mintha erre utalna a Szentgyörgyi-patak mellett ma is meglevő zalai aprófalu neve is: Nemesnép.

Az eredeti, és maradványosan máig kiütköző településforma a szeres szerkezetű falukiterjedés volt, amelyet az Őrvidék délebbi szakaszán szegesnek neveztek.  Falvak vagy falurészek nevének végén a szer vagy szeg azt jelentette, hogy egy bizonyos család, illetve egy bizonyos rokonság házfürtje teszi ki a falurészt,  vagy,  hogy néhány különböző rokonság házbokrainak szórványa tesz ki egy –  utcák nélküli – falut. Az egy nagycsaládhoz tartozó családok kisgazdaságai szorosabb egységet alkottak, mint egy-egy összetettebb település gazdaságainak együttese. Az erdőközeli gyepes lankákon helyezkedő házakat, házcsoportokat nem vették körül kerítések: maguk a rönkökből rótt falak kerítettek be egy-egy négyszög- vagy U- alakú udvart: egyik oldalon az alvóház és füstösház, a többin a gazdasági ácsolmányok: kamrák, fészer, istálló, pajta, gabonatároló. Legfeljebb az egyik oldalon, a nyitotton lehetett – összekötő – kerítést látni. A végül rozsszalmával befedett építményeket boronafalas módszerrel állították össze, szálfák vagy szögletesebb gerendák egymásra fektetésével, keresztvéges vagy fecskefarkú csapolással, majd sárral tapasztották és bemeszelték.  A házcsoportok közt gyümölcsbokor-sorok és kis kaszálósávok húzódtak.  Ma arra járva természetesen nem a középkori rönköket látjuk, ám a 19. századi újra- és hozzáépítések, de még némely 20. századiak is, hűek maradtak a régmúlthoz.  Pankasz sátorszerű haranglába, Gödörháza harangtornya, vagy a nemesnépi zsindelysisakú, szoknyás harangláb éppenséggel valamivel korábbról, a 18. századból maradt fenn, Szalafőn viszont sorra 19. századi kivitelben tekinthetjük meg a sokkalta korábbi praktikus érzékről tanúskodó boronafalas építményeket, a pityerszeri házegyüttest, vagy a zsúppal fedett, emeletes kástut. (A kástu, akár a kisebb, akár a nagyobb, mindenkor tározóhely volt, ám egy-egy emeletes kástu egyben kocsiszín, présház és szerszámkészítő műhely is lehetett).

A 17. századtól fogva kezdtek szaporulni az Őrségben (a mai Burgenland területén is) az útmentébe épülő, utcaalkotó típusú –  a strassensiedlung-elvhez igazodó –, árkádos házak, amelyek jellegzetesen helyi arányaikkal mégis felismerhetően őrségi reformot képviseltek. Amikor már mind téglából készültek ezek (a 19. század derekán túl), és netán cserépfedést kaptak, akkor is megtartották az árkádvonalak, az oromfalak és a helyi tornácok (úgynevezett „kódisállások”) korábban ismert itteni arányait.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)

Jelen írásunk a SZALAKÓTA program cikksorozatában legutóbb megjelent, őrvidéki tárgyú hagyományismertetőnk folytatása.

A késő-középkorban a határvár-rendszer kiépülése nyomán a gyepü-körzet státusa elbizonytalanodott. Az Őrvidék paraszti kisnemesei de facto elvesztették azokat a szabadságjogaikat, amelyeket hivatalosan még több évszázad egyetlen uralkodója sem törölt el. Idővel egyik-másik Habsburg még igazolólevelet is kiadott, hogy megvannak azok a jogok. Ténylegesen azonban  – minthogy az egész  területsáv örökbirtokos főnemesi famíliák kezére jutott–, olyannyira nem érvényesültek, hogy a valahai határőrök leszármazottainak egy része még robotszolgálatra is rákényszerült, címzetesen hiába volt őrnagy-ispánjuk.  A török terjeszkedés ezt a vidéket a 16. században még elkerülte, a 17. században viszont már nem; az őrségi elszegényedés ekkor már mintegy csak beteljesült.

A térségi fegyvermívesség nem ekkor hanyatlott le, hanem már jóval korábban –  és mégis, az őrségi fokosviselet (díszesre munkált fémfokosokról van szó) igen kitartó hagyományként még a 19. századi reformkorban is őrizte az őrségi különlét emlékét Hegyhátszentjakabtól Felsőőrig. Bár másként építkeztek már, mint a késő-középkorban (kőből, téglából, és több lett a szórt házbokrok mellett az útmenti házsor) de egyrészt az új formákban is közös tájjelleg teremtődött errefelé, másrészt a régi formákat sem feledték el: kisebb arányban, de megújult az itt oly szokásos faépítkezés is.  Erős regionalista tudat ütközött ki mindebben, a többnyelvű szűk pátria nem anyanyelvi meghatározottságú, nem nemzeti alapú otthonossági tudata.

A sors iróniája, hogy az őrségi rendi jogok papír-támasztékát, amelyeket a Habsburgok még csak-csak meghagytak, az 1848-as nemzeti szabadságtörvények söpörték el végleg, egybemarkolva az országbeli összes többi rendi joggal. A szegény parasztnemesek büszke fokosviseletének ezzel áldozott le végleg, és nem I. Lipót császár valahai, 1700 körüli önkényével. Egyes ünnepi népszokások gyakorlatában – például az alsóőri menyegzők, és a farsangi játékos „rönkhúzások” alkalmával – a 20. század folyamán is szerepet kaptak még a fokossal (immár mindig csak fafokossal) zajló szimbolikus mozdulatsorok.  Létesülhetett Szentgotthárdon kaszagyár (bükkfa gépei ma ipari műemlékek), selyemgyár, a domináns őrségi kisgazdálkodó élet otthonosan fennmaradt. Alsóőr (Unterwart) említésével persze arra is utalunk, hogy az 1920-ig fennálló őrségi tájegységet az akkori új európai határszabások kettéhasították. De nem ez jelentette az őrségi életvitelre a legnagyobb 20. századi fenyegetést.  Igazi végveszély-hangulatot ezen a tájon a szovjetkoron belüli Rákosi-időszak hozott, amikor az irányító kabinet „magyar Maginot-vonalat” (bunker-és erődláncot) igyekezett kiépíttetni itt, félig Ausztria, félig a titói Jugoszlávia ellenében, a munkálatokat kitelepítésekkel készítve elő, illetve kísérve. A sötét szakaszt követő regenerálódás nem volt gyors, hivatalos tájvédelmi státuszt az Őrség a ’60-as években még nem, csak 1978-ban nyert. Ezzel megnövekedett a turisztikai jövedelemszerzés szerepe is a tájon, és megindult bizonyos mértékű skanzenesedési folyamat.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)

A SZALAKÓTA program régi mesterségekről szóló cikksorozatának legutóbbi két írásában a cirokseprű-készítéssel foglalkoztunk, de a munkafolyamat tulajdonképpeni leírásának csak a mostani alkalommal érünk a végére.

A seprűnyélre felrögzített középső cirokköteghez illeszkedő – „vállat” képező –  két köteg után ehhez a „vállhoz” is még két köteget viszünk fel a nyélre,  újabb szögek beverésével, csakhogy most fordítva drótozzuk a nyélre a szálakat. Úgy tehát, hogy most ne a seprésre való cirokrész, hanem a szárak álljanak ki a nyélvégnél (erre-arra), és a „szakáll”-csokor legyen az, amely a másik oldalon mered széjjel. Előtte rámérés szükséges, hogy amikor a „szakállakat” majd visszahajtjuk rendes helyükre – mert ugyanis a seprűkötésben a negyedik és ötödik köteg ügye a visszahajtás nevezetes fázisát jelenti – , azok vége éppen az addig felkerült szálvégekig érjen. A visszahajtott rész alatt húzódó, szintén arrafelé álló szivacsos szár-együttest tarra kell csonkolni. A legtöbb szár nem erre mered, hanem a nyéltartó cső felé. Immár ezeket is el lehet tüntetni nyesővassal, hogy csak a drót fogta csonkjaik maradjanak. A „vállak” fölötti visszahajtások megkötözött kötegei nagyon duzzadnak, igyekezni kell őket valamelyest meglapítani; ennek módja az erős fakalapácsolás.  Stuccolni, ollózgatni most is szükséges.

A hátramaradt cirokmennyiséget már nem két kötegben, hanem kis adagokban drótozzuk fel körben az addigi kötegekre, fedőrétegként. Ezt a felrakást is zsinegelés követi.

A drótozás eldolgozásakor az utoljára felkerült cirokréteg nyírjából   kis „nyak”-burkolatot formázunk a seprűfej alá, a következőképp. A befejező rétegnél hármas drótgyűrűt alkalmazunk, majd a drótszálat a mechanikus adagoló egy másik vájatába helyezzük át – a cső felé eső szélre –, hogy a szárak egy szakasza két többsoros drótgyűrű közé kerülhessen, kidomborodva. A lezárás szög segítségével történik. A zárógyűrű fölé vert szög feje alá harapófogóval rácsavarjuk az elmetszett huzal végét, majd a szöget kalapáccsal elsüllyesztjük a „nyakban”. A szárak nagyobb része még most is sugarasan szétáll. Körben mindet lenyesve immár előállítottuk a seprű alap-alakját. Ami hátravan, az a seprűfej meglaposítása és a szálak tartásának biztosítása. A nyél kikerül a csőből, az eddigi kötözések lekerülnek, ezzel a fejszálak szétmerednek.  Össze kell fogni őket, miközben arra a markolgató szálrendezésre, nyesegetésre, fémfésűs kezelésre kerítünk sort, amelynek során cirokmagok még kipattoghatnak a seprűből.

Amikor az alul présbe fogott seprűfejet zsineggel körbetekerjük, ezzel már meghatározzuk a seprűfej széles és keskeny oldalait. Az így kirajzolódó végső formát legalább három sor kötőzsineg rávarrásával lehet tartósítani. A zsákvarrótűt szorosan a zsineg fölött kell bedöfni a felénk eső széles oldalon, majd az átellenes oldalon szorosan a zsineg alatt kell kijuttatni.  A középső sor ne legyen olyan feszes varrású, mint a másik kettő, mert különben a seprűvég túlnyílhat. Kéziprés használata esetén ülve, nagysatu alkalmazásakor állva varrjunk. Varrás után is érdemes még a seprűfejet fogóval, ollóval megvagdosnunk és fakalapáccsal utoljára megdöngölnünk.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)

Előző írásunkban a SZALAKÓTA program háziiparossági témájú cikkcsoportja keretében a cirokseprű-készítői tevékenységet jártuk körül; most magának a munkafolyamatnak a leírásával folytatjuk. Bár a seprűkötő készülék itt-ott már kis műhelyekben is motorizált, cikkünk a folyamatot a mechanikus gép kezelését érzékeltetve mutatja be.

A beáztatott cirok válogatásáról már volt szó; három elkülönített adagot érdemes elhelyezni a seprűkötő szerszámgép közelében, közülük a viszonylag legszebbet egyelőre tartalékolni.  E három köteg (a seprűkötés során vegyítgetve) összesen hét kisebb köteggé tagolódik végtére. Egy szál seprű körülbelül félórás elkészítésekor összesen bő egy kilogrammnyi cirokkal lesz dolgunk.

A még kopasz seprűnyelet becsúsztatjuk a szerkezet csövébe, pontosabban a csőben meghúzódó kisebb csőbe, és rögzítjük a rászorítóval, amely fölülről a csőbe ér.  Jól meg kell húzni a rászorítót: a nyél a továbbiakban nem fordulhat el.  A csőből kiálló, nem rövid nyél-rész végétől 30-40 cm-re beverjük a kis kezdőszöget. Ez a következőkben megfogja azt a drótszálat, amelyet a dróttartó-drótemelő alkatrész egyik vájata felől tekerünk a nyélre, ugyanakkor a nyél tetejére fektetett, hozzáfogott cirokkötegre. A köteg „szakáll”-része bőven a nyélvégen túl ér, szálai ugyanakkor a két sor drót feszítése miatt szétállnak, míg a drótgyűrű másik oldalán a szár-részek állnak szét (a cirok „nyírja”). A látvány most egy óriási szalma-csokornyakkendőhöz hasonlít. A drótot úgy tudjuk igen szorosan tekerni, hogy egy fogantyús kereket hajtunk, miközben az állvány túloldalán is fogja a huzalt alul egy fixálható-kiengedhető tekerő. A köztesen pozicionált drótemelő az állvány peremén, a csővel párhuzamosan helyezkedik el, csak kicsit idébb (a hajtókerék pedig a cső körül forog).

A cirokkötegre a nyélvégi oldalon zsinegkötést helyezünk el, majd adjusztáljuk a szálak együttesét. A végük összefogott állapotban körülbelül egy síkba kell essen (különben újra kell kezdeni a drótozást), a túl kiálló szálak lecsípendők.

Az első köteg mellé –  amely a seprűfejben utóbb majd elbújik – előbb az egyik majd a másik oldalon drótozunk fel kötegeket, újfent két sor huzallal, de most hosszabb, laposfejű szegek bekalapálásával; ezek a kötegek a „vállak”. Az eljárás a kötözés, egyengetés mellett most már a kötegek fakalapácsos ütögetését is megkívánja. A drót másik oldalán viszont a szálak szétállása ekkorra már szinte tölcsért mintáz.

Legközelebbi írásunkban a seprőkötés központi fázisáról – a cirok-visszahajtásról – és a további teendőkről nyújtunk képet.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)

A VELARI Nonprofit Kft. „Termelési és értékesítési hálózat fejlesztése” GINOP-5.1.3.-16-2017-00119 számú támogatást elnyert pályázatából megvalósuló, termékkészítők felkarolását célzó SZALAKÓTA Programja keretében az olvasók régi kézműipari tevékenységekbe nyerhetnek betekintést cikksorozat keretében, felelevenítve a tevékenységek szellemi minőségét. A cikksorozat első írása a cirokseprű készítéséről szól.

Takarításnál a kézműves cirokseprűnek ma is megvannak az előnyei a hasonló fazonú műszálas seprűhöz, illetve a gyári kibocsátású, ugyancsak géppel nyírott végű cirokseprűhöz képest. Például a nem túl egyenetlen, de kicsit „borzas” cirok-seprűvég az, ami a legjobban fog, de a seprű optimális tömöttsége is kézműves úton biztosítható a leginkább. A kézműves kerüli továbbá a cirokszálak szivacsos szárrészének tömítő használatát – azt a hibát, amitől a vizet kapott áruházi seprűk rothadásnak indulnak. Ezek a különbségek azonban már keveset számítanak a piacon: jóval kevesebb seprűvásárlót érdekelnek, mint még negyven éve. Egyáltalán, a seprű szerepe is szűkült a háztartásokban – nem mindenütt kell sufnipadlót és talajt takarítani –, aztán meg a legkényelmesebb beszerzésű seprűk ár szerinti minőségének sztenderd volta is számít az elvileg kitűnőbb, de esetenként kérdésesebb minőségű kézműves seprűkkel szemben. A ma is eladásra dolgozó seprűkötők majd mindegyike az apjától tanulta a mesterséget, felszerelését is attól örökölte, ám alig van köztük, akitől a fia eltanulta volna ugyanazt.

A 19. században kiötlött, ma is használatos seprűkötő gép (állványos mechanika) mellett kötegszorítás végett egy másik egyszerű gép is szükséges a házi seprűiparossághoz. Ha az utóbbi szerkezet egy nagysatu (földön nyugvó, magasra érő, függőleges lapokkal álló alkalmatosság), akkor a munkafolyamat második fele valamelyest kényelmesebb lesz, de valójában a kellő szolgálatot megteszi egy könnyen mozgatható kéziprés is. Ezeken kívül – a nyersanyagot nem számítva – egy tekercs drót, egy (nem feltétlenül egész) tekercs zsineg, szögek, pár fogó és pár kalapács, nyesővas, olló, fémfésű, valamint zsákvarrótű kell kéznél legyen. Zsinegnek ma a gyári bálakötöző tekercsek a legmegfelelőbbek. Szög nem sok kerül használatba: két kékfejű kétcentis (indításhoz és lezáráshoz) meg négy bognárfejű négycentis (az úgynevezett váll-kötegek rögzítéséhez). A bognárfejű (laposfejű) szögek nem fognak látszani, eltűnnek majd a seprű fanyelében. A kötegek időnkénti tömörítő veréséhez fakalapács kívánatos.

Van, aki a seprű rúdját is maga méretezi és esztergálja, és van, aki csináltatja – lehetőleg repedéstelen keményfából, hisz a seprű is kemény feszegetésekkel készül. A cirokkal általában több gond akad. Olyan perjeanyagról van szó, amelynek a kölessel rokon gabona- (éti perje-) változatai nálunk csak a két világháború közt jelentek meg –  főleg takarmányozási és cukor-kinyerési céllal, de cirokmagból akár vodka is erjeszthető –, és azóta sem vált sokkal kiterjedtebbé a termesztésük, a seprűcirkot viszont már régtől ismerjük, bizonyos rossz tapasztalatokat is ideértve. Seprűcirok az otthoni kertben is nevelhető, kukorica módjára; a kérdés csak a minősége. Erőteljes talajt igényel, akkor lesz nagyobb méretű, dúsabb a virágboga, az úgynevezett szakáll – ennek kévéivel dolgozik a seprűkötő. Ősz elején, amikor a beérő cirok magja már nem puha, végbemehet a cirokföldeken is a betakarítás.  A „szakáll” könnyen elferdül szárításkor, méghozzá végzetesen. A seprűkötő szempontjából az a legjobb, ha első szárításnál a levágott egész kévén rajtahagyva (úgy kitéve, igazgatva) nyer tartós alakot a „szakáll”, amelyet később már csak 20-25 centis szárrésszel szállítanak, és amelyet e szárrésszel együtt a hajtogatás végett aztán neki megint csak be kell majd (forrón) áztatnia, különben eltörik az anyag. Előtte nem ritkán ráakad elvetendő, rothatag szálakra. A teknőben ideiglenesen zöldesre változott cirokszálak legjobb esetben is különböznek: a jó szálakból is válogatható kevésbé szép és szebb köteg.  A kevésbé szépek belülre kerülnek a seprűfejben, a szebbekből a külső takaróréteg alakítandó ki.

A seprűkötés műhelybeli menetét a hamarosan megjelenő következő írásunk taglalja.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)