Nyeregkészítés ma – a munkálatok bőrműves szakasza

A Szalakóta program kézművességi tárgyú cikksorozatában az előző alkalommal a korszerű nyeregkészítés munkamenetének első felét ismertettük. Most a munkálatok hátralevő fázisait vesszük sorra.

nyeregváz alsó bőrfedéséhez kellő darabot szabásminta alapján nagy marhabőr lapból vágják ki. A szabásmintánál már figyelembe veszik a személyi megrendelést, a lovas lábának adatait. (A rész-bőrkivágatokhoz beszerezhető egy méretellenőrző szerkezet.) Csiszológép dolgozza meg – gondos odatartás mellett –, vékonyítást is végezve, a kivágott bőr széleit, amelyeket így majd könnyebb lesz megvarrni. A puha munkalapra terített bőrbe szintén gép üti bele az adott márkajelet, a modellnevet, a sorozatszámot, a vázméretet és az ülésméretet. Kimetszenek emellett egy szilvamag alakú, csak éppen többszázszor akkora kemény bőrt a lovas térdpárnája elkészítéséhez.

A kemény bőrre habszivacsot ragasztanak a megfelelő alakban, arra pedig puha bőrt, valamivel nagyobb átmérővel. A domborodó puha bőrnek lelapuló peremet csinálnak –   bőrkímélő halcsont segítségével – , hogy aztán ragasztósan behajtsák körben ezt a peremet, rá a másik oldali kemény bőrre. Nem a perem egésze hajlik be, de a megmaradt külső peremrészre is ragasztó kerül, ugyanis a térdpárna a maga ívével illeszkedni fog a korábban kivágott nyereg-alsóbőr homorú széléhez. Összeillesztik a puha munkalapra lefektetett alsóbőrt és a térdpárnát, és egymáshoz szorítják őket. A ragasztókötést kalapáccsal is megerősítik, mielőtt az összevarrás következnék. Hogy a lépegető-varrótűs gép a ragasztás mentén dolgozzék, a kettős rész-munkadarabot a géphez kell fogni és lassan fordítani. Elhelyezés után az alsóbőr még összevarrandó a tetőbőrrel.

fekete habszivacs tetőre – a kápáknál, az üléshelynél – hasonló  eljárással – kivágás, élkezelés, ragasztás, varrás – kerül rá a bőrfedés, a súlyeloszlató szárnyakkal és más összetevőkkel. Tömését a nyereg a már bőrös kápa résén át, gyapjú–műanyag-keverékből kapja meg. A tömés mennyisége (egyedi rendelésnél) a ló alakjától függ – akár az elülső, nem-íves kápa mérete (a mar-kamráé).  A tömést a sötét, vagy épp tejeskávészín bőr felületkímélő – gumikalapáccsal történő – verésével döngölik egyenletesre.

A habgumi belsejű, külön elkészített nyeregpárnát árral kifúrt lyukakon át varrják a nyeregtetőhöz, puhító vízpermetek közbeiktatásával. Hátsó részének odavarrása nehezebb: ehhez már görbe ár és görbe tű szükséges. Az összeszoruló réteg-szegélyek közt nem szabad, hogy hézag maradjon, ezért kalapáccsal is ütögetni kell a varrás során a szegélyeket. A végleges nyeregformát hidraulikus prés adja meg; a présbe helyezett nyerget rézsútos szögben álló műanyag-táblák tartják meg, míg egy vastuskó lenyomja a munkadarab közepét. Végül a kengyel is beapplikálható.

Három teljes munkanap nem elég az összes nyeregkészítési munkálathoz, de a negyedik napból már nem venne el sokat a hátralék, ha nem kéne még   különálló tartozékokkal is foglalkozni – kantár, zabla stb. –; legközelebb az ilyen felszerelési részeket vesszük szemügyre. Folytatjuk az ismertetést következő cikkünkben.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU

Nyeregkészítés ma – a munkálatok alapozó része

Mostani összefoglalásunk a szíjjártó-mesterségről szóló írásfüzérünknek nem az utolsó darabja: a Szalakóta program kézműipari cikksorozatában több további bőrművességi tárgyú ismertetőnk következik még.

A jelenkori magyar nyergesek, ha nem célzatosan népi-hagyományőrző munkát folytatnak, leggyakrabban angol típusúnyergek kialakítását végzik, ilyen-olyan altípus-változatokban Ehhez kész nyeregvázakat szereznek be.  Ha a gyári váz öntött, tömör műanyag (az ilyet elsősorban amerikai gyártók produkálják), vagy könnyűfém, úgy a nyereg valamelyest nehezebb lesz az üvegszálas vázúaknál, de könnyebb lesz a favázúaknál. Általában ötéves garanciával forgalmazzák ezeket a vázakat, másnéven kereteket („fákat”).

műanyagkeretre már a nyergesműhelyben kerülnek rá a szükséges hajláskövető acélszalagok, szegecseléssel, valamint a váz hajlatainál a szalagvégeket áthidaló merev fém közdarabok. Ezután fűrészgéppel ovális lyukat kell vágni a tömör váz közepébe, az üléshelyen, és azt habszivaccsal kibélelni. A hátsó kápának megfelelő vázrész külső felületét és peremét ragasztóval megkenik, hogy aztán befedjék készbőrrel, amelyet a perem körül betűrnek, ahogyan egy kifordított bicikliülés bőrburkával tennék. A beterjeszkedő felesleget utána szabókéssel lemetszik.

Most egészen az ülésig beragasztózzák a váz tetejét (belsőjét) és habszivacs-lapot tapasztanak rá, amelyet a kápa-perem szerint késsel körbevágnak, valamint a kápa-mélyedéshez is hozzáigazítják, mélyedést faragva a habszivacsba a késsel. Reszelős csiszolással is pontosítják a fedést. Majd még két fehér habszivacs-lap kerül a váz tetejére, ekkor már nagyobb felületen –  az üléshelyet meg az oldalakat is elfedve az elülső kápa-peremig –, amelyek formára-alakítása már hosszabb időt igénylő feladat. Közben mérőléccel ellenőrizgetik a tapasztás egyenletességét. A fehér burokra egy réteg fekete habszivacs-réteg kerül pluszban, a ráhelyezés után formára vágva. A váz alján továbbra is jól láthatók maradnak még a réz közdarabok, hajlatfogók.

Az eddigiekben még nem kellett különösebben figyelembe venni a megrendelés egyedi mozzanatait, csak a típusvonásokat. A további munkafázisoknál azonban már ajánlatos mind a lovas alkatának, mind a ló tulajdonságainak bizonyos visszatükrözése a nyeregalakításban. A megült lovak viselkedésének egyes elemei nyeregfájdalomra engednek következtetni. Tudni kell, hogy nyeregcserével ezek a viselkedéselemek eltüntethetők, másrészt azonban a lovas fájdalommentes tartásának egyénenként meghatározható optimumát is érvényesíteni kell. A nyeregformálásnak ez a két szempont-csoportja összeegyeztethető. Maradjanak velünk, következő cikkünkben folytatjuk témánkat.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU

Nyeregkészítés ma – a műhelyek

Folytatjuk a lószerszámozás múltjával és jelenével foglalkozó írásfüzérünket a SZALAKÓTA program kézműipari tárgyú cikksorozata keretében.

A második világháború alatt a magyar lóállomány nagyobb hányada elpusztult, a regenerálásnak pedig aztán ellene hatott a modernizáció, a gépesedés haladott 20. századi fázisa.

lovarda-építtetés újabb keletű divatja, a lótartási gyakorlat ezredforduló körüli viszonylagos fellendülése nem hozta magával a lovak lemérése után készülő vasalt fa nyeregvázak –  és a lokális hagyományú bőrözés, sallangozás – különösebb újra-megbecsülését, reneszánszát.  (Nem kapott lökést a ’90-es években lehanyatló hazai bőrgyártás sem: a nyergeseknek külföldről kell rendelniük a bőrt.) Napjainkban a nyereg-igénylők jelentős részét jobban érdeklik például a gaucho- vagy a western-nyergek, az ausztrál nyergek, illetve bizonyos speciális katonai nyergek, amelyek korszerű szintetikus vázait külföldi cégek prototípus-fazon szerint futószalagon bocsátják ki, ahogyan egész nyergek is kaphatók konfekcióban. Nem mintha az előregyártott vázak lehetetlenné tennék, hogy a végső nyeregkialakításnál érvényesüljön személyre-szabási törekvés, vagy hogy a nyerget összeállítók figyelembe vegyék az egyes lovak sajátságait. De az így előállított nyergek – amelyek vázaira általában ötéves garancia szól – minőségileg nem felelnek meg a régieknek, egyre gyakoribb rajtuk az egykorinál vékonyabb bőrözés, egyre több bennük a gyors kopású anyag.

2013-ban az OKJ-tanfolyamok köréből eltűnt a nyerges–szíjjártó szaktantárgy. A törlés okai közt az is szerepelt, hogy a legelkötelezettebb nyergeseknek nincs szuflájuk még tanítani is, hiszen még a cérnabefűzést is tanítaniuk kéne. Nincs már meg a régi segéd-rendszer, amelyben a kisinasokkal a mesternek nem kellett foglalkoznia, hanem a segédeknek osztotta a munkát. Egyetlen nyereg elkészítése csaknem másfélezer kisebb munkafolyamatból tevődik össze, és ha olyan munkamódot veszünk alapul, ami manapság viszonylag hagyományosnak számít, hét munkanapot is igénybevesz. A nyeregjavítás sem mindig végezhető el kielégítően egyetlen munkanapon belül. A viszonylag hagyományos módba beleértendő valamilyen csíkvágó masina, varrógép és egy kisebb serfelőgép (bőrtömörítő, bőrkeskenyítő) használata is.

A legkorszerűbb felszerelésű nyergesek műhelye átmenet a háziiparos környezet és a gyártóüzem közt. Túlnyomórészt kézműves munka azért az övék. Egy-két nap alatt náluk sem készül el egy nyereg: átlagban 26 munkaóra kell hozzá, még úgy is, hogy munkájuk a kész nyeregváz kézbevételével kezdődik.  Figyelni tudnak funkciós árnyalatokra, tudják például, milyen mélyen ültető, milyen combtámasz-hosszúságú nyereg biztonságos a terepugrásokhoz úgy, hogy meredek ugratásokhoz már nem ajánlott, és milyen nyereg felel meg ez utóbbi használat céljára.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU

Nyeregkészítés egykor – a boknyereg bőrmunkálatai

Bőrművességi cikkfüzérünket továbbra is a nyeregkészítés témájánál időzve folytatjuk, a SZALAKÓTA program kézműipari írássorozata keretében.

A honi nyergesmesterek önkéntelen hajlama a régmúltbeli hazai nyeregformálás, -felszíjazás alkalmazására, megőrzésére, természetszerűen társult az ismeretbővítés igényével, a különböző nyeregalakítások kitanulása iránti szakmai érdeklődéssel. Különösen, hogy az egyre többrétű lóhasználat – a variálódó funkciók – szerinti kereslet terelő ereje nem értelmezhető merőben idegen és idegennek megmaradó hatásként. Hiszen mondjuk a Habsburg-haderőbe illeszkedő 18-19. századi magyar huszárság a maga felszerelési és mentalitásbeli sajátságaival maga is hagyományteremtő jelenség volt, továbbá az Angliából Széchenyi által ideplántált lóversenykultúra is megeredt, helyi önerőre kapott, öregbítve a magyar lótenyésztés és lóiskolázás hírnevét. Egyébként is, minthogy a Monarchia-kori nagyobb városokban éppúgy lovaskocsis közlekedés zajlott, mint a megyék kistelepülései közt, városi mester volt már a szíjjártók/nyergesek többsége. Más és más nyeregtípusok kellettek a vadászatokon megjelenő dámáknak, a lovaspólózó uraknak, a parádé-lovasoknak, az angolos versenylovaglási ágakban a díjfuttatási, a díjugrató és a távlovas zsokéknak, a military- (lovastusa) résztvevőknek. Az előző írásunkban tárgyalni kezdett boknyereg is a városi laktanyák, állomásozó lovasszázadok felől terjedt el a paraszti gazdaságok körében, miközben nem veszett ki egészen még a kun- vagy betyárnyereg sem („kanalas” vagy „fejes” kápaforma), a kocsisnyereg (keresztfával az elülső kápán), vagy az a szokás, hogy a hortobágyi csikósok patracot használnak. (A patrac, vagy csikósnyereg csupán kengyeles takaró.)

boknyereg elkészítésének minuciózus figyelmet kívánó, és nem kevésbé hosszadalmas második felét a bőrözés jelentette: a kész boknyereg, noha nem kevés fa-, vászon-, fémanyagot és gyapjút tartalmazott, merőben bőrtárgynak, vastag bőrdíszmű-holminak kellett kinézzen. A feltömött, bevásznazott nyeregváz olyan bőrbevonatot kapott – másfél centinél is vastagabb, szépen kikészített marhabőrből – , amely maga is hordoz kitömött részeket. Először az ülésbőrt szabták ki, amelyet a nyereg-oldalfák közti, már párnás rész fölé, illetve magukra az oldalfákra rögzítettek, hogy aztán kerüljön alája még külön nyeregpárna is. Másodjára a hevederek bőrözése (a felrántóvédők, csatvédő) következett, majd a súlyelosztó nyeregszárnyak minuciózus előállítása és beszerkesztése, amelyek fölerősítve elfedték a nyeregtalpat. Tartozott hozzájuk heftelt rész is, vagyis gyapjútömésű, bőrvarrott térdpárna is, illetve kétoldalt egy-egy merevítő-bőrös fül.  Ezután készült el a váz alá nyomandó nyeregpárna, egy-egy papuccsal (bőrtok-függelékkel). A nyeregpárnát úgy rögzítették, hogy odavarrták egyrészt a hátulsó kápánál behajtott ülésbőrhöz, másrészt elöl a kisszárny függelékeihez. Végül kengyellel látták el a nyerget.

Boknyerget – vagy régebbi hagyományú nyergeket – a 2000 óta eltelt időben is készítettek Magyarországon nagyjából olyan hozzávalókkal, olyan  eszközparkkal, mint a két világháború közti kismesteri műhelyekben. Ám csak szórványosan, mert – amint következő írásunkban szólunk erről – az akkori nyereg-igényekhez képest sokkalta szűkebb mai kereslet tárgyilag is elváltozott. Folytatjuk cikksorozatunkat…

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU

Nyeregkészítés egykor – a fanyereg és utóélete

A hazai bőrművesség témakörében a lószerszám-összetevők kialakításáról szóló írásokkal folytatjuk a SZALAKÓTA program kézműipari cikksorozatát.

Mint az eddigiekben már kitértünk rá, a késő-középkori és az újkori szíjjártók egyben nyergesmesterek voltak, ám a korábbi, honfoglaláskori lovas-felszerelések készítőit nem lehetett elsősorban bőrművesnek tekinteni (faművesnek és ötvösnek valamivel inkább), és csak fokozatosan vált a nyeregcsinálás túlnyomórészt szíjasfeladattá. Amikor ez bekövetkezett, a régi fanyereg közvetetten még mindig meghatározó konstrukciónak számított, a még mindig favázas bőrnyergek követték az előzmény számos formajegyét. A folklorikus bőrsallangok a honfoglalóknál még nem voltak szokásban – különben szőrén (nyergetlenül) is meg kellett tudniuk ülni a lovat, mégpedig úgy, hogy nekik és a lónak ne egyhamar fájjon ez – ,  a díszítőkedv a nyergek fatestére, illetve a tarsolyok fémrészére, a tarsolylemezre irányult. A tarsoly, vagy a lovasok felszerelésének megannyi más nevezetes darabja – például az íjtartó átalvető, a nyíltartó tegez vagy puzdra – nem is feltétlenül bőrből készült (szövet-iszákok), de ha bőrből, nem különösebben előkészített és gondozott bőrből.

Annak a fanyeregnek az esetében, amelynek alakzatához elődeink messze keleten szoktak hozzá – hogy aztán honossá tegyék a Kárpát-medencében –, a ló nyeregtakaróval (horzsolásvédővel) borított hátára két nyeregdeszka (nyeregtalp) feküdt rá hosszában. Az állat szempontjából jóval kíméletesebb szerkezet jött ilyen alapon létre, mint a párthus, római-lovagi és arab nyergek esetében. A nyeregtalpat nyárfából fejszézték kissé ívelt, a lóhátra jobban illeszkedő formára. A végeikre összefogó íveket, eperfa kápákat rögzítettek fel csapolással. A kápák közé lehetett ugyanis kifeszíteni a farbőrt. Nyersbőrből üléshez való darabot metszettek ki, illetve még vékony szíjakat. A farbőrt a végein odaszegelték a kápák kerek karéjához, míg a nyeregtalpak furatai felől a szíjfűzés lejjebb húzta a kialakult nyeregfelszín közepét. A rézsútosan álló nyeregtalp külső-felső részéből lógott alá a ló oldalain a kengyel, vagyis a lovas lábfejét alátámasztó, szíjfogta vasgyűrű. A bővebben faragott és festett kápák többnyire virágmintásak voltak.

Idő múltán a nyeregkészítők kezén a vaskos fa nyeregtest favázzá könnyebbedett, amelyet –  az úri változatú nyergeknél is, és a parasztiaknál is –kiszárított bükk gőzölése után szabtak ki. A faváz részeként a valahai nyeregtalpak karcsúsított változata mint oldallap vagy párnafa szerepelt. A részeket még összeerősítésük előtt (csontfőzésből nyert ragasztót, enyvet kentek rájuk), ritkás szövésű vászonbevonattal látták el. Az összeerősítésnél megnőtt a vasalás, a fémveretek szerepe, annál inkább, hogy egész kis heveder-rendszer felszegelése is hozzátartozott már a nyeregkészítéshez. A sűrű lenvászonból szabott gurtnik alkalmazása, a hevederezés a ló hasa alatt is biztosította a nyeregállást. Heveder által bundaréteg is kerülhetett a farbőrre. Az egyidejűleg eltérő nyeregfajták egyik különbözési síkja a kápamagasság volt: alacsonyabb-e, magas-e a kápafelhajlás, elöl magasabb-e vagy hátul, vagy netán kettősen magas kápájú katonai nyeregről van szó. Testessé a nyereg főleg a váz szőrrel történő kitömése által vált. Mindenekelőtt az ülésalja feltömését jelentette ez, de a később felhelyezendő bőrrészek is töméssel-varrással készültek. Legyakrabban birkagyapjú szolgált erre a célra. A feltömött nyeregváz még kapott egy feszes, levarott vászonborítást, és ezután már csakugyan a hosszas bőrmunka következett úgy a késő-középkor nyergeseinél, mint a 20. század első felének paraszti keresletre dolgozó nyergeseinél – ekkorra ugyanis a régebben huszársági stb. célú boknyereg (eredetileg bock) már általános használatúvá vált a hazai lótartók körében.

Napjainkban, amikor (például) üvegszálas gyári vázat vesz igénybe a nyeregkészítő, Magyarországon még mindig azt mondja a vázra: „a fa”.  Ne maradjon le témánk folytatásáról! Addig is…

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU